2008.11.17-12.03

Több mint két hete, amióta itt vagyunk Hastingsben (még mindig az északi szigeten és annak is a keleti partján, a Hawkes Bay-ben) írom a blog bejegyzést, és minden egyes nap, többször elhatároztam, hogy befejezem és felrakom a netre, de amint látjátok ennek csak most jött el az ideje…
Tudjátok a sok munka meg a kötelességek elvégzése… Hát igen, azok nagyon sok energiát és időt felemésztenek itt Új-Zélandon… Rendkívül stresszes…:)

Alapvetően a munkavégzésről szól az elmúlt két és fél hetünk, úgyhogy elkezdem teljesen az elejéről, hogy hogyan jutottunk el idáig ahol most vagyunk.

Ez a vidék az északi sziget legnagyobb mezőgazdasági központja, itt a legnagyobb a napsütéses órák száma, tehát szőlészetekben és gyümölcsösökben ilyen tájt hemzseg a munkalehetőség. A helyiek egyrészt kevesen vannak, másrészt ilyen jellegű „aljamunkát” nem végeznek, maximum a maorik (őslakosság) vagy a diákok. De ez utóbbiak közül is csak azok akik tényleg nem tudják mit akarnak magukkal kezdeni. Nos, a hiányt a külföldi, hátizsákos turistákkal vagy ahogy itt nevezik a backpacker-ekkel töltik be.

A világ 15-20 országának van megállapodása Új-Zélanddal és állampolgárainak lehetősége, hogy életük folyamán egyszer folyamodjanak a Working Holiday Vízum-ért. Ez az engedély, egy évig érvényes és bármilyen jellegű munka vállalására jogosít. Nos nekünk természetesen ilyen nincs, mi maximum az úgynevezett TRSE vízumért folyamodhatunk, amit egyszer egy életben, 4 hónapra adnak meg (200 Új-Zélandi dollárért gyakorlatilag biztosan megadják, kb. 4-5 nap az átfutási idő és csak itt lehet elintézni!) és csak mezőgazdasági munkát végezhetünk vele (amúgy a helyzet elég gyorsan változik itt, ezért lehet, hogy hamarosan mi is eljutunk a Working Holiday Vizum-ig vagy esetleg valamilyen más megoldáshoz de ez az aktuálpolitika hatásköre, nem mennék bele).

A hely e tekintetben (is) egyedülálló a világon, ezért elég népszerű elsősorban az európai (és azon belül is a német, francia, angol) fiatalok körében, mert sok a munkalehetőség, könnyű munkát vállalni és nem keres vele rosszul az ember (az emberi munkaerőt nagyon megfizetik itt) az itteni árakhoz képest. És a legfontosabb szempont, hogy teljes mértékben rugalmas, tehát bármikor felállhatsz,és továbbmehetsz ha nem tetszik vagy éppen elég pénz gyűjtöttél össze további utadhoz.

Nos, számunkra is ez a lehetőség tetszett meg és talán az egyetlen lehetőség, hogy finanszírozni tudjuk itt létünket.

Mint említettem a TRSE munkavízumot otthonról nem lehet elintézni, ezért mi a PinkNZ nevezetű irodahálózat helyi kirendeltségén csináltattuk meg (200$ a díj és 60$ került az ügyintézés). Az adószám megszerzése egy külön procedúra, az további 10$-ba került. Különlegese papírok nem kellenek, tehát mindehhez elég volt az útlevelünk, egy formanyomtatvány, 2 fénykép és a fent említett pénzösszeg. Az adószámhoz viszont szükségünk volt egy állásajánlatra is. Ezt a PinkZ irodában kapott listáról felhívott egyik gyümölcsfarm (vagyis orchard) tulajdonosától kaptuk meg, aki kb. a második ember volt akit felcsörögtünk kérésünkkel. A kiwi ember és felesége nagyon szimpatikusnak bizonyultak, természetesen szó nélkül adtak igazolást, hogy alkalmaznak minket és természetesen alkalmaztak is.

Ebben az időszakban amikor mi kerestünk munkát az almafák termésritkítása zajlik, ezért mi is ezt csináljuk (van eper, áfonya szedés is de azt nem vállaltuk be). A lényege, hogy a gyümölcsösben egy sorban (kb. 30-50 db) lévő fákon kell végig haladnunk létránkkal (egy oldalon egy ember, vagyis két ember jut egy fára) és leszedni  a kis, éretlen almákat annaak alapján ahogy a „műszakvezetőnk”  mondja: általában kettesével vagy egyesével kell hagynunk őket. A munka nem egyszerű, hiszen talpon kell lenni folyamatosan, az ember keze állandóan jár és még ehhez a létrát is kell cipelni és föl alá mászkálni rajta. Viszont ami nagyon jó, hogy nincs stressz, jó levegőn van az ember, kint a természetben és békén hagyják (sőt itt még árnyék is van, ami nem elhanyagolható szempont összehasonlítva az eper szedéssel!). Sokszor beszélni sincs kedve az embernek csak egy maga van a levelek és az almák között. Majdnem minden fán van egy kis madárfészek, ami mindig nagy izgalmat okoz: hol üres, hol egy-két pöttyös tojás van benne, sőt az elmúlt két napban már éhes tátogó szájakat is láttunk. Ebédszünetben összegyűlünk egy fa árnyékában és mindenki elfogyasztja az otthonról hozott harapni valót, beszélgetünk, fekszünk a fűben stb. Ebben az almáskertben kb. 20-an dolgoztunk együtt, rajtunk kívül németek, angolok, egy maláj lány, egy francia fiú, egy kanadai házaspár (akik történetesen nászúton vannak..), kivik és néhány  maori. Nem mindig kerültünk össze mi magyarok egy párba egy fasorhoz, ezért ez rendkívül jó alkalomnak bizonyult, arra hogy „vegyüljünk„ a többi nemzet fiaival beszélgessünk, információt cseréljünk vagyis elüssük a kissé unalmasnak bizonyuló munkaidőt.

Sokszor nagyon monoton és unalmas a munka, de aztán hamar eltel egy nap és 5 órakor már legkésőbb otthon vagyunk tehát este 9-ig amíg világos van, lehet menni az óceánpartra, vagy sportolni, vagy csak maradni otthon és vegyülni a többi turistával, főzni, sörözni, olvasni, internetezni stb.

Immáron 2, 5hete éljük így az életünket és habár egész életemben nem csinálnám, egy ideig biztosan nagyon élvezetes. Valószínűleg otthon soha nem végeztem volna ilyen jellegű munkát!

A hotelban kb. 30-40 hasonló fiatal van mint mi, kevesebb - rövidebb ideig állomásozik itt mindenki és ennek van egy igen különös bája. Együtt dolgozol, eszel, alszol, mulatsz emberekkel, megszokod őket, összebarátkozol velük és aztán egyik napról a másikra mindenki tovább áll és mindenki csak egy hátrahagyott email cím és szép emlék marad. Nagyon különleges érzés, higgyétek el!

A sors minket egy angol párral (Lejla és Andy), egy finn fiúval (Jaakov), egy francia sráccal (Vincent) hozott össze egy szobába és azonos munkahelyre egy maláj lánnyal ( Co Sin). Ők lettek a barátaink és a munka időt, minden szabad időnket és kapacitásunkat velük töltjük. Nagyon kedves, érdekes emberek, hamar jó társaság, barátság alakult ki közöttünk.
Az elmúlt pár napban csatlakozott hozzánk egy israeli fiú (aki a német barátnőjét hagyta ott és el a déli szigeten) és egy német lány, akivel együtt dolgozunk az almáskertben (és akit a francia barátja hagyott ott és el azért, hogy egy másik német sráccal utazgathasson tovább.., hogy legyen egy kis pletyka is)

Délutánokat a lodge (vagyis hostel) kertjében töltjük, beszélgetéssel, játékkal, főzéssel és természetesen internetezéssel (és sörözéssel) ütjük el az időt, azért a munka után már nem sok mindenre van energiánk. Hétvégén (szombaton is dolgozunk) általában vagy a 25 km-re lévő Ocean Beach-ra vagy a kicsit távolabb lévő, számomra kedvesebb Waimarama Beachre megyünk ki fürdeni, body boardozni. 8 személyes kis kocsinkba mindenki belefér, úgyhogy a hangulat teljes mértékben osztálykirándulásra emlékeztető.

Útközben van egy szuper eper farm, ahol „szedd magad” szerűen folynak a dolgok, annyit eszel amennyi beléd fér és amúgy 4$-ért viheted haza kilóját. Hát, nekünk ez lett az egyik kedvenc, felejthetetlen helyünk, amit én csak egyszerűen mennyországnak hívok. Itt mélyhűtött gyümölcsből és tejszínből fagyit is készítenek, ami elképesztően finom.

Mikor írom ezeket a sorokat, már egy nap munkanélküliség után, egy új munkahelyen dolgozunk kis, összetartó csapatunkkal és jelenlegi munkakörünkben ringlót és kopasz barackot szedünk. De erről majd egy következő beszámolóban!